A döntés(ek)

XXXIX. rész

Eliza Naplójából:

2013. Január 03. Csütörtök:

Biztonságban éreztem magam Tom karjai közt. Igazán. Egész testéből áradt az energia. A bőre sima volt, nagyon sima és meleg.

Mikor letéptem róla az inget, egy percet adtam magamnak, hogy gyönyörködjek tökéletes felsőtestében.

-          Ha nem lennél, ki kéne találni. – csúszott ki a számon, aztán zavaromban elnevettem magam.

Erre a megjegyzésemre villantott egy macsós oldalmosolyt, majd ismét magához húzott.

Már az elejétől feltűnt, hogy nem kezdővel van dolgom. A kinézete, az, ahogyan csókolt, minden egyes gesztusa, a biztos mozdulatai mind ezt sugallták. Tudta, hogyan és mikor kell tempót változtatnia.

Az elején szinte alig ért hozzám. Ezzel minden egyes apró érintésével nagyobb hatást gyakorolt rám mint bármi mással. Tudta, látta, hogy mikor kell gyorsítania vagy lassítania. Figyelt testem minden gesztusára, figyelte a lélegzetvételem és ezekből az apró jelekből mindig pontosan ki tudta találni, hogy mit akarok. Talán ő egész végig jobban is tudta, mint én. Nem volt mohó, gyengéd volt és figyelmes. Minden tökéletes volt azokban a percekben, ennek ellenére sem elégedett sem boldog nem voltam. Tudtam, hogy ez csak figyelemelterelés. Nem csak nekem, mindkettőnk számára. Szükségünk volt egymásra ahhoz, hogy pár percre elmenekülhessünk ebből a szörnyű világból, erről a szörnyű helyről egy olyan érzésbe, egy olyan mámoros állapotba, amikor ezek mind elhalványulnak körülöttünk. Mert az erősebbek mindig elnyomják a gyengébbeket, mindig uralni fogják őket. És ez nem csak az állatoknál vagy az embereknél van így, az érzelmeknél is ugyanígy működik.

Kezei a melltartóm csatjával vívtak küzdelmet, majd diadalmaskodtak felette. De még mielőtt a csat engedett volna, megragadtam a kezét, mélyen a szemébe néztem és így szóltam:

-          Ha igazán szeretsz, akkor szerelmeskedj velem anélkül, hogy az apád parancsát teljesítve megdugnál!

Ez a kijelentésem megtörte a mámort, a menekülőút, a könnyebbik út, amire majdnem mindketten gondolkodás nélkül rátértünk volna már nem is tűnt olyan csábítónak, mint pár csókkal ezelőtt. Én már döntöttem, és tudtam, hogy legbelül ő is tudja, hogy mi a helyes. Megbíztam benne, ezért helyeztem át a döntést az ő kezébe.

– Az emberek a cselekedeteid, és nem a szavaid alapján ítélnek meg, ahogy én is. Nem számít, mit mondasz, ha a cselekedeteid mást mutatnak, Tom. – mondtam még, majd kezem lassan lecsúszott az övéről.

Nem vette le a melltartómat. Helyette keze a nadrágom gombjára vándorolt. Nem kellett odanéznem, éreztem, hogy a szorítás enged és tudtam, hogy mi fog történni ezután.

Egy perc se kellett hozzá, hogy a nadrágom a testemről a poros földre hulljon.

Összerezzentem. Tudom, hogy nem kellett volna ennyire megijednem, hiszen tisztában voltam azzal, hogy megvan az 50% esély arra, hogy Tom nem a helyes utat választja.

Az élet tele van döntésekkel. Az ember rengeteg döntést hoz egy nap, az ébredés pillanatától egészen az elalvás pillanatáig. Hogy felkel-e vagy visszaalszik, hogy melyik gabonapelyhet eszi reggelire, hogy busszal vagy gyalog megy-e munkába, hogy hogy viselkedik az őt körülvevő emberekkel, hogy iszik-e még egy kávét vagy sem…

Vannak nagyobb és vannak kisebb döntések. Jelentősebbek és jelentéktelenek. Vannak, amelyek életeket változtatnak meg és vannak, amelyek csak a sajátunkat. Így is úgy is döntenünk kell és számolnunk kell azzal is, hogy akár mi akár mások nem jó döntéseket hoznak, amelyeknek káros következményei is lehetnek. Ez a példa is mutatja, hogy az élet nem igazságos. Az ember egész életében próbál jó döntéseket hozni. A lehető legjobbakat, ami tőle telik. Mégse kerülheti el, hogy rossz döntéseket hozzon. Pedig az adott pillanatban, az adott lelkiállapotban az a rossz döntés tűnt a legjobbnak. Az mindig csak később derül ki, hogy talán mégse volt az olyan jó, mint amilyennek gondoltuk.

A másik fontos dolog, a döntések mennyisége. Alapjában véve az ember sokkal több jó döntést hoz (vagy inkább kevésbé rosszakat), mint rosszat. És mégis, ha ezer jó döntés mellé bekerül egy rossz, mindig az az egy lesz a sorsdöntő mind közül. Elég egyetlen hiba, egy óvatlan, meggondolatlan lépés és máris zuhansz a szakadékba.

Talán ezért is félnek az emberek döntéseket hozni, hiszen a döntéseikkel együtt felelősséget is kell vállalniuk, ami pedig senkinek sincs ínyére. Ha meg mégis rákényszerülnek, próbálnak minél kockázatmentesebb, minél komfortosabb döntést hozni és reménykedni, hogy minden rendben lesz. Én is mindig így tettem, apró, lassú, kimért léptekkel haladtam célom felé. Soha nem mertem kockáztatni, mert túlságosan féltem attól, hogy esetleg nem fog minden úgy összejönni, mint ahogy azt elterveztem. Féltem a kockázattól, hogy talán nem fogom tudni uralni azt a helyzetet, amit ezáltal teremtek magamnak. Senki sem szereti a bizonytalanságot, senki sem szeret félni. De ha az ember túl gyáva kockáztatni, rengeteg dologból és élményből kimarad.

A mostani döntésem az volt, hogy megbízok Tomban. Megvolt az az 50% esélye, hogy balul sülhet el a dolog. De nem bántam meg, mert életemben először kiléptem a komfortzónámból. Talán ez a hely tette ezt velem, vagy csak a halálfélelmem az oka mindennek. De az is lehet, hogy megbízom benne. Hogy megbíztam benne.

Így döntöttem és vállalnom kell a döntésem következményeit is. Lehet, hogy ennek így kell lennie. Lehet, hogy a sors valamit tartogat a számomra, ami ellen eddig kézzel-lábbal küzdöttem. Mindig is olyan ember voltam, aki szereti kezében tartani a dolgokat. Aki nem hisz a sorsban és semmilyen nagykönyvben, nem hisz Istenben és semmilyen túlvilági erőben, ami segíti életútján. Mindig is úgy gondoltam, hogy egyes egyedül csak magamra számíthatok. Ez eddig rendben is volna, hiszen vannak ilyen emberek, nem kell mindenkinek erdőtündérek felkutatásával töltenie az életét, csakhogy én még magamban sem hittem. És ez nagy baj.

Ezért akartam most csak egyszerűen az árral sodródni. Ha meghalok, mert beleverem egy sziklába a fejem, hát tudni fogom, hogy ez a következménye annak, ha elengedem magam. De egyszer az életben érdemes valami mást is kipróbálni, főleg akkor, ha az ember úgy érzi, hogy valami mégsem okés az életével annak ellenére sem, hogy semmi sem történik benne. Ha az ember nem boldog.

Ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben, miközben vártam, hogy mi fog történni velem ezután. Védtelenül, fehérneműben egy koszos lepedőjű, elkorhadt támlájú faágyon feküdtem egy ismeretlen házban. Minden idegen volt és hideg. Egyedül Tom volt az, aki meleget árasztott magából.

Olyan ez az egész hely, mint egy sötét, téli erdő.

A fák csupaszak, ágaikat nem borítja se levél se virág. Egymagukban, meztelenül állnak kitéve magukat szélnek, hónak és fagynak. Télen sok fa hal meg, mert már nem bírják se a magányt, se az őket érő megpróbáltatásokat. Szép lassan, de biztosan száll ki belőlük az élet. De ők nyugodtan és büszkén állnak a helyükön, beletörődve sorsukba megőrizve királyi méltóságukat. És mikor ők sem számítanak rá, amikor már ők is azt hiszik, hogy minden elveszett, akkor a nap előbújik a felhők közül, és aranyló sugaraival megvilágítja az öreg fákat, a csillogó, fehér havat. A hó megolvad, a fa fellélegzik. És megtörténik a csoda.

Laura egyszer megkérdezte, hogy hiszek-e a sorsban, a csodákban. Én azt feleltem neki, hogy csodák nincsenek, a sorsunkat pedig mi alakítjuk. Ez az előtt volt, mielőtt találkoztam Tommal, mielőtt elraboltak volna otthonról. Az idő múlásával, a különböző események hatására az ember rádöbben arra, hogy a világ sokkal csodálatosabb, összetettebb és pont ezért sokkal bonyolultabb, minthogy tényekkel vagy egyszerű állításokkal meg tudnánk határozni (vagy magyarázni) a működését.

Nem bántott. Ő az első ezen a helyen. Szeret. Látom és tudom, hisz‘ tisztel. Bíztam benne, hiszen átengedtem neki a döntést. Szeretet nincs tisztelet nélkül, de nem létezne bizalom nélkül sem. Ezt jól tudom, és ő is tudja. Ez nekem pont elég bizonyíték arra, hogy tudjam, valóban szeret.

Fejem csupasz mellkasán pihentetve arra kértem, hogy mondjon nekem egy verset, egy dalszövegnek a részletét, egy mondát vagy bármit. Azt akartam hogy beszéljen, hallani akartam a hangját. Hallani akartam, ahogy HOZZÁM beszél. Szükségem volt rá, belőle merítettem erőt a túléléshez, akár egy magányos fa a tavaszi nap első sugaraiból a hosszú, gyötrelmes tél után.

-          Egy dalszövegből van, de olyan, mint egy vers. – kezdte. -  Igazából minden dalszöveg egy vers, csak más módon adják elő. Szerintem legalábbis csak ez a különbség. Egy dalszöveg is lehet lírai, lehet művészi. Sok esetben még sokkal érzékibb is, mint egy vers, többet mond el és több érzelmet is közvetít.
Másrészt magától az olvasótól/hallgatótól is függ, hogy mekkora nyomást gyakorol az az adott vers vagy dal rá. Függ attól, hogy mennyire tudja magának azt, hogy mennyire képes azonosulni vele. Az, hogy ismered a betűket még nem jelenti azt, hogy tudsz is olvasni.

Hallgattam. Bármeddig képes lettem volna hallgatni, ahogy beszél. De nem mondta el rögtön, amit el akart mondani. Nem volt túl beszédes. Soha nem volt az. Ő mindig is a testbeszéd nagymestere volt. A pillantásával beszélt, a gesztusaival, azzal, hogy a fülembe suttog, vagy végigsimítja az arcom. Ahogy megcsókol, vagy ahogy elmélyülten a távolba mered.

Ez az ő külön, saját nyelve, amit csak azok értenek meg, akiket elég közel enged magához, hogy képesek legyenek megérteni vagy megtanulni. Nálam ez másképp működött. Bennem az volt a más, hogy én annak ellenére, hogy nem engedett közel magához figyeltem őt. Meg akartam ismerni, kíváncsi voltam, hogy mit érez, hogy mi jár a fejében vagy hogy mit miért tesz. Ez felkeltette az érdeklődését.

-          Hogy szól az idézet? – kérdeztem suttogva.

-          Csak egyet ismerek. – válaszolt, és átnyújtotta azt a könyvet, ami mindig ott volt az ágya mellett.

Kinyitottam. Rögtön az első oldal közepén egy négy sorból álló idézet állt:

-          „Szerelem van a testedben, de nem tudod magadban tartani,
Könnyek formájában folyik ki szemedből és csorog le a bőrödön.
A leggyengédebb érintés hagyja a legnagyobb nyomot,
És a legkedvesebb csók olvasztja meg a legkeményebb szívet.” – olvastam hangosan.

Tele volt érzelemmel ez a négy mondat. Ennek az idézetnek története van. Tom története, amit mélyen magában őriz és senkinek sem mond el. Erre viszont már nem kérdeztem rá, csak fölé hajoltam, megcsókoltam és ennyit mondtam:

-          Köszönöm.

Megcsókolt. Forrón, hosszan, érzékien..

XXXVIII. rész

Eliza Naplójából:

2013. január 02. Szerda-2013. Január 03. Csütörtök:

A férfi nem maradt ott sokáig. Nem mutatott be minket egymásnak. Vagy azért, mert ránk hagyta, vagy mert tudta, hogy már ismerjük egymást. Vagy csak egyáltalán nem volt kedve velünk foglalkozni. Én a C lehetőséget tartottam a legvalószínűbbnek. Igazából nem is számított…

Mikor elment, bevágta maga után az ajtót. A hangra összerezzentem. Eddig egész végig a padlóra szegeztem a tekintetem. Nem akartam ránézni Tomra. Egyszerűen képtelen voltam ránézni.

Vajon benne volt ebben az egészben, vagy csak egy furcsa véletlen ez az egész? Vajon egész ismeretségünk csak abból állt, hogy kémkedett utánam? Hogy felderíthesse a terepet megszerezve minden információt, amire szüksége van az elrablásomhoz? Végül is mi sem egyszerűbb! Így legalább időt és energiát spórol. Minek megküzdeni egy lány kegyeiért, ha el is rabolhatod?

Egyedül vagyunk a nyirkos szobában, ketten. Nem féltem tőle. Még annak ellenére se, hogy tök részeg volt: hallottam szaggatott lélegzetvételét, éreztem a pia szagát terjengeni az áporodott levegőben. Tudom, hogy engem nézett. Tudom, mert végig magamon éreztem a tekintetét. De nem néztem rá, makacsul a padlóra szegeztem a tekintetem.

Nem féltem tőle, mert tudtam, hogy soha nem emelne rám kezet. Legalábbis ma nem. Ahhoz túlságosan is ki volt ütve.

Aztán, magam sem tudom miért, elkezdtem sírni. Próbáltam minél csendesebben, hogy ne hallja. Nem mintha a vállam rázkódása nem árult volna el...

Mindezek ellenére sem jött oda hozzám, hogy megvigasztaljon. Csak ült a helyén, mozdulatlanul és csak nézett. Emiatt kicsit legbelül azért csalódott voltam.

Mikor már eléggé kisírtam magam, megtöröltem az arcom és bekúsztam a hozzám legközelebb eső sarokba. Ez – hála az Istennek - a szoba túlsó végében lévő sarok volt. Összekuporodtam. Egyrészt mert nagyon fáztam, másrészt meg még a hideg is rázott a kimerültségtől. Amint a fejem a korhadt padlóhoz ért, rögtön elnyomott az álom.

Álmomban otthon járok. Laura nevető arca ébreszt reggel. Felöltözöm, majd lerohanok a lépcsőn Laurát kergetve. Anya épp akkor lép ki a hálószobából. Ránk pillant, majd figyelmeztet, hogy lassítsunk, mert balesetveszélyes, amit művelünk. Laura nem hogy lassítana, még gyorsabban kezd el futni. A konyhába érek, Lau már az étkezőasztalnál ül, és a szokott reggeliét, cornflakes-et eszik. Apa -  mint mindig - újságot olvas. Az arcára nyomok egy puszit. Már épp ülnék le reggelizni, amikor kopogtatás hallatszik a bejárati ajtón. Odamegyek és kinyitom. Tom az, öltönyben. Kezében egy szál vörös rózsa.

Rám mosolyog, életében először. Felém nyújtja a rózsát. Viszont amint érte nyúlok, megragadja az alkarom és a földhöz vág. Nem a fizikai fájdalom az, amitől megőrülök, hanem az, ami a szívemet gyötri Tom viselkedése miatt.

A következő pillanatban már rajtam van és ököllel üti az arcom. Mikor ránézek, akkor jövök rá, hogy nem Tom ütlegel, arca torz a gyűlölettől, gyémántszínű szemei rubintvörössé váltak és szikrákat szórnak. Ez nem az a Tom, akit ismerek. Bár az arca az övé, tudom hogy nem ő az. Valaki más. Olyasvalaki, akinek nincsenek érzései, aki rideg és kegyetlen. Ez az ember nem ő. Nem lehet ő!

Orromból és számból is vér folyik. Érzem, ahogy arccsontjaim lassan végleg felmondják a szolgálatot. Kezdem elveszíteni az eszméletem… Ekkor hirtelen megnyílik egy sötét lyuk, ami magába szippant.

Felriadok. Egy fekete ruhadarab csúszik le a vállamról, ahogy riadtan, a fénysebességnél is gyorsabban ülök fel. Tom öltönye az.

Hányingerem volt, forgott velem a világ. Mintha még mindig abban a sötét lyukban forogtam volna, egyre gyorsabban és gyorsabban le, a végtelen mélységbe. Aztán magam mellé hánytam...

Valószínűleg az lehetett az oka, hogy már nagyon régen nem ettem semmit.

A nap hátralevő részében nagyon rosszul voltam. Éhes voltam. Nagyon éhes (és szomjas)! Körbenéztem a szobában, hátha akad valami ehető. (Mit ne mondjak, hamarabb is eszembe juthatott volna...)

Találtam egy komódot benne egy üveg Whiskyvel. Mást semmit. Rettenetesen éreztem magam, ráadásul szomjas is voltam. Mivel kaját nem találtam, ezt elkönyveltem egy amolyan félsikernek.

Nem volt nehéz beleinnom, pedig azelőtt még soha nem ittam.

Lement a fél üveg Whisky. Égette a torkom és szédültem tőle. De az első kortyok után olyan jóleső melegség áradt szét a mellkasomban, hogy nem akartam abbahagyni. Jól éreztem magam tőle, már nem fáztam, nem éreztem éhséget, nem voltam szomjas és nem kellett gondolnom semmire. Nem is tudtam. Nem érdekeltek a tetteim következményei, mert tudtam, hogy nemsokára úgyis elpatkolok, és hogy ezek a gazemberek úgysem fognak soha hazaengedni.

Valahol, nagyon távolról hallottam, ahogy becsapódik egy ajtó. Talán Tom hangját hallottam. Azt hiszem, engem szólított. Megint rám jött a hányinger és ismét rókáztam. Aztán KO…

CSÜTÖRTÖK:

Csak másnap tértem magamhoz. Körülbelül 11 óra körül járhatott az idő. Azt hittem, hogy szétrobban a fejem. Iszonyú másnapos voltam.  Ahogy felültem (harmadik próbálkozásom után) belerúgtam valamibe. A Whiskys üveg volt. Ahogy akkor (egy kicsivel) tisztább fejjel megállapítottam, nem ittam meg az egész üveggel. A felét kilöttyentettem a nagy ivászat közben. Megpróbáltam felállni, de lábaim olyan erőtlenek voltak, hogy felmondták a szolgálatot, és összerogytam. Másodjára már sikerült felállnom, de nagyon nehezemre esett mindennemű mozgás, amit akkor végeztem. Szörnyen nézhettem ki akkor. Ezt elég volt tapintásból megállapítanom. A hajam csomókban lógott, a karom kék-lila foltokban díszelgett, a körmeim alatt megalvadt vérről már nem is beszélve. Aztán közelebbről is megvizsgáltam a karom, mivel ezek az újonnan szerzett harci sebek nem akármilyen sebek voltak. Ujjnyomok voltak, egy és ugyanazon személy ujjainak nyomai. Vajon mi történt az este?
Veszekedést hallok. Vagyis inkább azt, ahogy egy férfi ordibál. Természetesen tudom, hogy ki az.

-          Nem szeretem, ha valaki hálátlan. Főleg azt nem, ha a saját vérem az. Elegem van abból a kurvából és belőled is. Vagy megdugod azt a ribancot, vagy megjutalmazom a többieket. Hidd el, ők megcsókolnák a seggem is egy ilyen szép kis ajándékért.

Hogy idegesített-e, hogy állandóan „ajándék“-nak hív? Nem is kicsit!

Fülemet az ajtónak támasztva hallgatóztam. Ám a következő pillanatban kinyílt az ajtó és előrezuhantam… volna, ha Tom el nem kap. Majd talpra állított és bezárta maga mögött az ajtót. Csend. Egy jó ideig. Végül tárgyilagos hangon megszólalt, mintha csak azt közölte volna, hogy szép az idő.

-          Le KELL feküdnöd velem, Liz.

-          Soha! – ráztam meg a fejem

-          De muszáj.

-          Nem!

-          Eliza! – ezúttal elértem, hogy türelmetlenül szóljon hozzám. Hurrá…

-          Nem megy.

Kezdett egyre jobban kijönni a sodrából.

-          Hogyan magyarázzam el neked másképp? – kérdezte tanácstalanul.

-          Sehogy. Csak hagyj békén. – morogtam magamban.

Ekkor felment benne a pumpa. Megragadta a csuklómat és a falhoz nyomott. Az arcunk így olyan közel került egymáshoz, hogy ha egy kicsit előrébb hajolt volna, meg tudott volna csókolni. De nem tette. A helyében én sem tettem volna. A leheletem piától bűzlött, már jó néhány napja nem mosakodtam és valószínűleg úgy nézhettem ki, mint egy összevert hajléktalan. Ellentétben velem ő baromi jól nézett ki. Józan volt, a gyönyörű szép, kék szemei nem voltak üvegesek és nem meredtek a távolba. Olyan kékek voltak, mint a végtelen óceán, mint a kék égbolt, vagy mint egy fénytől ragyogó gyémánt. A bőre tökéletesen sima és hibátlan volt, és erős, fűszeres illatot árasztott magából. Bódító volt.

Mindig is rühelltem, amikor ezt csinálja. Utáltam, hogy ilyen arcátlan, hogy ilyen pofátlanul közvetlen. Többek között azért is, mert ilyenkor teljesen a hatalmába kerített és egyszerűen képtelen voltam bármi másra gondolni rajta kívül.

Közelebb lépett, arcával az enyémhez közeledett. De nem csókolt meg, hanem elhaladt az ajkaim mellett és a bal fülemet célozta meg. Majd ezeket a szavakat suttogta:

-          Félreérted a helyzetet. Itt nem én vagyok az ellenség. És amíg ezt nem érted meg, vagy nem akarod megérteni, addig nem tudok neked segíteni, bármennyire is szeretnék. Meg kell bíznod bennem. Meg kell bíznod bennem, mert… - itt elakadt egy pillanatra, mintha nehezére esne kimondani az utolsó szót. Aztán erőt vett magán, és befejezte a mondatot. - … mert szeretlek.

Már nem azért, de nekem nem úgy tűnt, mintha Tom olyan menthetetlenül szerelmes lett volna belém. Az a közönyösség, az a tárgyilagos hangnem… Hinni akartam neki, de nem tudtam. Még így se ment, tök másnaposan.

-          Tudod hogy hívják ezt? – kérdeztem tőle némi gúnnyal a hangomban. – Érzelmi manipuláció.

Erre elmosolyodott. Vagyis, majdnem. Igazából amolyan félmosoly volt ez. Na jó, negyed. De a szándék a lényeg, nem igaz? Legalább megpróbálta.

-          Legyen úgy, ahogy akarod. – suttogta a fülembe, majd elengedett.

Kihasználva az alkalmat, sarkon fordultam, és célba vettem a szoba másik felét. Úgy látszik, Tom időközben meggondolta magát, mert ahogy megindultam, elkapta a csuklóm, magához húzott és megcsókolt. Forrón, hosszan és érzékien. Végem volt.

Aztán leült az ágyra és felvett egy könyvet. De nem olvasta, hanem a megsárgult lapok mögül engem nézett. Kivételesen nem sütöttem le a szemem. Rápillantottam. Ekkor tekintetünk találkozott.

Azután egy nagy meggondolatlanságot csináltam. Felálltam és megindultam felé. Ezzel egy teljesen új érzést váltottam ki belőle: kíváncsiságot. Lehet, hogy csak nagyon el voltam keseredve. Lehet, hogy baromira egyedül éreztem magam, védtelennek és csupasznak. Ijedt voltam és másnapos. Talán annyit ittam tegnap, hogy még mindig bennem volt a tegnapi adag. Nem gondolkoztam, csak megragadtam Tom nyakkendőjét, magamhoz húztam, és megcsókoltam. Ő pedig lehúzott az ágyra.

Kiskoromban hercegnő akartam lenni, ma már csak szabad

XXXVII. rész:

Eliza Naplójából:

2013. január 01. Kedd:

Minden kislány arról álmodik, hogy egyszer hercegnő lesz. Hogy palotában fog élni, hogy szolgák hada fogja lesni minden kívánságát, káprázatos ruhákban fog járni és táncolni... Hogy soha semmi baj nem fogja érni, hiszen jól tudja, hogy hogyha elrabolja őt a nagy, gonosz sárkány lesz valaki, aki megmenti. Tudja jól, hogy lesz egy herceg, aki tűzön-vízen, hegyen-völgyön át küzdi magát érte és megmenti. Aztán elveszi feleségül és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Minden kislány egész életében azt várja, hogy elrabolják, hisz akkor biztos lesz valaki, aki egyetlen csókért képes akár az életét is kockára tenni érte. Azért, hogy megmentse.

Az élet azonban más. Az nem egy tündérmese. Nincs HAPPY END, a szőke herceg nem is szőke, hanem kopasz és még a lova sem fehér. Sőt, útközben még el is téved, mert csak félúton derül ki, hogy mindvégig fejjel lefelé tartotta a térképet.

Nem fog megjönni a levél Hogwartsból. Soha nem fog besétálni egyetlen mágus sem a bejárati ajtón, tálcán kínálva minden idők legnagyobb kalandját. És soha nem fog megtörténni, hogy a diszkóból hazafelé menet belebotlok egy szívtipróba, aki közli, hogy árnyvadász vagyok és különleges képességekkel rendelkezem. Sorry.

Egy szó, mint száz, a herceg nem fog megmenteni. Így kénytelen vagyok egyedül kimászni a szarból.

Ilyen gondolatok marcangoltak, míg a földön fekve azt vártam, hogy történjen végre valami. Tudtam, hogy aludnom kellene, de abban a lelkiállapotban képtelen voltam rá.

Miután elegem lett az önsajnálatból, feltápászkodtam. Szar volt. Odamentem az egyetlen fényforráshoz ami a szobában volt, vagyis az ablakhoz. Eltoltam az útból az előtte álló kicsike íróasztalt, ami már annyira régi volt, hogy amikor odébb toltam, egy jókora darab le is tört belőle. Az asztalon szétszórva megsárgult papírok hevertek, amik a bútor elmozdítása után lecsúsztak a földre. Lehajoltam és felvettem az egyiket remélve, hogy valami hasznos információt nyújt számomra.azonban a lap üres volt. Mérgemben összegyűrtem és elhajítottam.

Ismét az ablakhoz léptem és kinéztem rajta. Egy utca képe tárult a szemem elé. Egy poros, kietlen utca egy Isten háta mögötti faluban, ahol még életemben nem jártam. Egy árva lelket sem láttam még a környéken sem.

Az ablak rozogább volt, mint amilyennek elsőre tűnt. Kezdtem meglátni ebben az ablakban egy lehetőséget. "Talán kimászhatok rajta és elmenekülhetek innen." - gondoltam. Hogy hova, arról fogalmam sem volt, de már a gondolat, hogy távol leszek ettől a háztól és ezektől az emberektől kecsegtetőbbnek hangzott, mint az, hogy itt maradjak.

Először az ablakkilinccsel próbálkoztam, de hiába rángattam, nem nyílt ki. Zár volt rajta. Az is megfordult a fejemben, hogy mi lenne, ha betörném az üveget valamivel. Na jó, de mivel? Körülnéztem a szobában:

A falak és a mennyezet omladozott, néhol már a vakolat is lejött. Körbejártam a helyiséget a falakat vizsgálva egy kiálló tégla vagy valami hasonló tárgy után kutatva. Semmi felhasználhatót sem találtam. Már arra gondoltam, hogy csak úgy spontán kiugrom az ablakon, mint egy akcióhős. Ez azonban valószínűleg nem pont úgy sült volna el, mint a hollywoodi filmekben. Nem kockáztathattam. Türelmesen ki kellett várnom a megfelelő alkalmat a szökésre. "És ha ez az alkalom megadatik, nem hibázhatok!" - figyelmeztettem magam kb. kismilliószor. Akkor azonban az egyetlen dolog, amit tehettem, az volt, hogy várok. Türelmesen.

Így összefontam magam előtt a karjaimat és az utcát fürkésztem valami életjel után kutatva.

Aztán ismét belépett a szobába az a férfi. Arca merev volt, kék szemei részegen csillogtak. Bár tudtam, hogy bejött, nem mozdultam. Makacsul az ablaktámlára szegeztem a tekintetem.

Mögém lépett, és egyetlen erőszakos mozdulattal maga felé fordított, és parancsoló hangon utasított, hogy hagyjam el a szobát.

-          Indulj kifelé!

A szemembe nézett és én nem dütöttem le a szemem. Álltam a tekintetét. Erre elvigyorodott. Ez a vigyor bátorságot öntött belém. Vissza akartam vágni. Utáltam ezt a fickót.

-          Nincs kedvem se magához, se a fiához. – jelentettem ki, majd gúnyosan hozzátettem: - Uram.

Erre a kijelentésemre egy akkora pofon volt a válasz, hogy azt hittem, lerepül tőle a fejem.

-          Egyes számú szabály, kislány. – mennydörögte. – Na lódulj!

Előrelökött. A pofon megtette a hatását, megindultam. Nem ellenkeztem, nem szóltam egy mukkot sem többet, csak magamba roskadva, csendesen lépdeltem előre.

Aztán megálltunk egy nagy, sötét színű faajtó előtt. A házban lévő körülményekhez képest egész jó állapotban volt, csak itt-ott kopott le róla a festék. Mielőtt benyitottunk volna, a falnak lökött. A becsapódásba az egész gerincem beleremegett.

-          Hadd vegyelek szemügyre kicsit alaposabban, bogaram. Eddig nem volt szerencsém…

Be sem fejezte a mondatot, közelebb lépett. Aztán végigsimította az arcom szélét, az ajkaimat, az orrom… Csak úgy áradt belőle a piaszag. Beleszédültem. Nem akartam, hogy ez a perverz disznó hozzám érjen, ezért elkaptam a fejem. Puff, még egy füles. Az arcom égett a fájdalomtól, szememből ismét kicsordultak a könnyek.

A férfi nem zavartatta magát, tovább vizsgálta és fogdosta az arcom. Aztán a hajam következett. Először csak igazgatta, simogatta. Majd elkezdte szagolgatni is… undorodtam tőle.

Immáron hagytam, hogy azt tegye, amihez a kedve tartja, bár legszívesebben képen töröltem volna. Végül imáim meghallgattattak és leszállt rólam.

-          Jó kis ajándék ez! – fröcsögött jókedvűen, majd felém fordult, és rám parancsolt, hogy maradjak veszteg.

Aztán ecsetelni kezdte, hogy hogyha megpróbálok elrohanni, akkor fel fog kötni a legközelebbi fára. Épp csak annyi lelkierőm maradt, hogy bólintsak. Ez 150%-ban fenyegetés volt. A leghatásosabb fenyegetés, amit életemben hallottam. Látszik, hogy a fickó nem most kezdte. Ez tényleg egy pszichopata!

Belépett a szobába és bezárta az ajtót maga mögött. Engem kint hagyott az ajtó előtt. Jó alkalom a szökésre. Viszont túl kockázatos. Ráadásul míg kint álltam, végig az az érzésem volt, hogy valaki szemmel tartja minden lépésem.

Tudtam, hogy veszélyes, amire készülök, de erőt vett rajtam a kíváncsiság. A fülemet az ajtónak tapasztottam, hogy halljam, mit beszélnek. Tudnom kellett, hogy mi vár rám.

-          Hé, kölyök! – a férfi meg sem próbált kedves lenni. – Kapsz tőlem valamit.

Kis szünet múlva jött a válasz. Egy tizenhét-tizennyolc, maximum tizenkilenc éves fiú hangja volt ez. Nem volt ismerős.

-          Tőled nem kell semmi. – hangja elutasító volt. – Apám. – tette hozzá. Ebben az utolsó szóban mély megvetés hangzott. Nyoma sem volt szeretetnek.

Hangos csattanást hallottam, egy nyögést, aztán újra a férfi hangját.

-          Egyes számú szabály, fiam. Hogy várjam el, hogy az alkalmazottjaim, vagy akár ez a kislány engedelmeskedjen és tisztelettel beszéljen velem, ha még a saját kölykömet sem vagyok képes megnevelni?

Hosszabb szünet, majd ismét a fiú hangja:

-          Bocsásson meg, apám.

-          Tudod… - folytatta a férfi. – az a csaj rohadtul emlékeztetett rád. Ezért is választottam őt neked. Többé-kevésbé...

Azt gondoltam, hogy jó lecke lenne. Együtt taníthatnánk engedelmességre. Ezt a bigét az ég küldte! Lehetőség egy jó kis apa-fia mulatságra. Meg persze, hogy magad lásd, hogy mi a következménye, ha továbbra is ilyen szemtelen leszel, mint amilyen most vagy.

Megborzongtam.

-          Legyen úgy, apám.

Aztán a férfi megindult felém (vagyis az ajtó felé). Hallottam lassú, kimért lépteit, ahogy egyre közelednek. Gyorsan elléptem, de a férfi elég hangosan tette fel az utolsó kérdését ahhoz, hogy meghalljam. Most utólag belegondolva lehet, hogy pont ez volt a célja...

-          Egyébként, mikor dugtál utoljára?

-          Semmi közöd… - a fiú időben észbekapott és sikerült helyesbítenie az apja szája íze szerint. Úgy vélem ezt apja gyilkos pillantása és a tőle való félelem válthatta ki belőle. – Akarom mondani… mikor behoztad azt az üresfejű, bedrogozott libát.

- Áh, igen. Hanyadik meglepi is volt? A tizennegyedik?

- A tizenhetedik, apám.

A fiú utolsó mondatától páni-félelem lett úrrá rajtam. De le kellett nyelnem. Nem volt szabad mutatnom, hogy hallottam az imént lezajlott beszélgetést, mert különben lebuktam volna.

Kinyílt az ajtó és egy kéz ragadta meg a karom és húzott be a sötét, dohos szobába. Ahogy beléptem, dohány- és Whiskyszag csapta meg az orrom. Lámpa nem volt, így az ablak volt az egyetlen, ami valami kis fényt adott. Összesen két tárgy állt a szobában. Egy fából készült, öreg zongora és egy szék. A széken egy fiú ült, aki a kezében tartott, félig üres üvegpohárra meredt. Bár hangja az ajtón keresztül nem csengett ismerősen, most, ahogy ott ült velem szemben, azonnal felismertem.

Tom volt az. Tom Buchanan.